Vannak ízek, amelyek nem egy bizonyos ételhez visznek vissza, hanem egy egész nyárhoz. Egy helyhez, egy udvarhoz, az emberekhez, akik ott voltak. Számomra ez a hely Luna, nagymamám faluja.

Gyerekkorom nyarait nem a naptár tagolta. Felmásztam a cseresznyefára, és énekeltem. Az Arieșben fürödtem, abban a hitben, hogy a nap elég hosszú mindarra, amit meg kell csinálnunk. Kijártunk fagyizni a Forțaț’-ra. Nem kellett sok ahhoz, hogy egy délutánból kaland legyen.

Némelyik kalandot mi magunk szerveztük. Például az éjszakai expedíciókat a temetőbe, a barátokkal. Kiváló ötlet, amíg még világos volt, és már kevésbé az, miután besötétedett. A bátorságunknak néha nagyon pontos határai voltak.

Az emlékeimben Luna nem egy mozdulatlan kép, amelyet be lehet keretezni. Hangokkal teli falu, számtalanszor bejárt utakkal, emberekkel, és olyan napokkal, amelyek addig nyúltak, hogy már be sem akartunk menni a házba. Az a szabadság, amelyet igazán csak akkor értesz meg, amikor már felnőttél.

Az íznek saját emlékezete van

Az étel képes valamire, ami a fényképeknek nem mindig sikerül: egyszerre visszahoz egy egész helyet. A sült tészta illata, egy savanykás leves, egy kanál egyszerű étel bármilyen történetnél gyorsabban kinyithatja egy gyerekkori nyár ajtaját.

Ma másképp főzök. Lemérem a hozzávalókat, feljegyzem az időket, próbálom megérteni, miért működik egy recept, és hogyan tudom újra elkészíteni. Szeretem a pontosságot. Mégis tudom, hogy a nagymamák konyhájában sok mindent marékkal, bögrével, „amennyit felvesz” alapon, és főleg szemmértékre mértek.

A Povești și bucate de la Luna („Lunai történetek és ételek”) című könyv olyan ételnevekre irányította a figyelmemet, amelyeket nem szeretnék elveszíteni: zamă de măcriș (sóskaleves), tăiețuri în moare (metélt savanyúkáposzta-lében), urechiuși (apró galuska levesben), rețeșe (réteges lepény), găluște cu păsat (kukoricadarával töltött káposzta). Mögöttük hétköznapi hozzávalók, évszakok, szokások és olyan kezek állnak, amelyek úgy főztek, hogy soha eszükbe sem jutott egy receptoldal.

Nagymama falujából a receptfüzetembe

Úgy döntöttem, hogy ezeket az ételeket a După gust oldalaira is elhozom. Megtartom a nevüket, és megemlítem a könyvet, amelyből ihletet merítettem. Ahol a régi recept nem ad meg grammokat vagy hőmérsékletet, azt világosan jelzem. A modern változatokat, a Thermomixhoz készülteket is, ki kell próbálnom, mielőtt saját magam által tesztelt receptnek nevezhetném őket.

Nem próbálom pontosan újraalkotni az akkori étkezéseket. Nem is hiszem, hogy sikerülne. Csak helyet szeretnék adni a konyhámban olyan ízeknek, amelyek messziről jöttek, és többet mondanak el, mint a hozzávalóik listája.

A cseresznyefa, az Arieș, a fagyi a Forțaț’-ról és az éjszakai expedícióink nem férnek bele egy receptbe. De valahányszor egy íz eszembe juttatja őket, egy kicsit visszatérek Lunába.

Úgy tűnik, a gyerekkor egy része abban marad meg, ahogyan az ételekre emlékezünk.

Az íz nemcsak a receptet őrzi meg. Azt a helyet is, ahonnan származik.

Fedezd fel a Povești și bucate de la Luna ihlette recepteket.